Second Message of Ayatollah Khamenei to the Western Youth in Hungarian

Építsétek fel a helyes és tiszteletteljes közös cselekvés alapjait az iszlám világával



A kegyes és könyörületes Isten nevében

A nyugati országokban élő fiatalok közösségének

A keserű események, amelyeket az elvakult terrorizmus idézett előFranciaországban, arra ösztönöztek, hogy ismét párbeszédet kezdeményezzek veletek, fiatalokkal. Szomorúvá tesz, hogy ilyen események határozzák meg a beszélgetéseink témáját. A valóság azonban az, hogy ha a fájdalmas kérdések nem teremtenek teret a megoldás keresése számára és nem mozdítják elő a közös gondolkodást, az okozott kár kétszeres lesz.



Bárki szenvedjen is a világ bármely pontján, az mindenképpenszomorúságot okoz a hozzá közel állóknak. Egy olyan gyerek látványa, aki drágái szeme láttára veszti életét, az anya, akinek családi boldogsága gyászba fordul, a férj, aki társa élettelen testét sietve arrébb viszi, vagy az, aki mindezt nézi és nem tudja, hogy a következő pillanatban élete színpadán legördül az utolsó függöny - ezek nem olyan képek, amelyek ne hatnának az emberi érzésekre és érzelmekre. Bárkit, akiben fellelhetőa szeretet és az emberség, az ilyen képek látványa felkavar és megrendít, történjen ez Franciaországban, vagy Palesztinában, Irakban, Libanonban, illetve Szíriában. Biztos, hogy a másfél milliárdnyi muzulmán is így érez, és e katasztrófák okozóira és felelőseiregyűlölettel és megvetéssel tekint. A gond azonban akkor van, ha a ma szenvedése nem válik egy jobb és biztonságosabb jövő megteremtésének a kiindulópontjává, mert úgy csak a keserű és hiábavaló emlékeket gyarapítja. Hiszek abban, hogy csakis ti, fiatalok, akik tanultok a ma csapásaiból, ti lesztek képesek arra, hogy új utakon induljatok el a jövő megteremtésében és gátat szabjatok a tévelygéseknek, amelyek a nyugatot a jelenlegi helyzetbe juttatták.



Igaz az, hogy a terrorizmus ma közös fejfájás nekünk és nektek is. Tudnotok kell azonban, hogy az a bizonytalanság és szorongás, amit a legutóbbi történések kapcsán megtapasztaltatok, két lényeges dologban eltér attól a szenvedéstől, amelyet Irak, Jemen, Szíria és Afganisztán népe hosszú évek óta el kell viseljen. Az első az, hogy az iszlám világa szélesebb dimenzióban, kiterjedtebb méretekben és lényegesen hosszabb ideje áldozata már a félelemkeltésnek és az erőszaknak. A második pedig az, hogy ez az erőszak sajnálatosan különféle utakonés hatékony formákban minden esetben támogatást kapottegyes nagyhatalmak részéről. Napjainkban kevesen vannak, akik ne tudnának az Amerikai Egyesült Államok szerepéről az Al-Kaida, a tálibok és ezek baljóslatú utódainak létrehozásában, megerősödésében és felfegyverzésében. Eközvetlen támogatáson túl a takfiri terrorizmus egyértelmű és közismert szponzorai a legelmaradottabb politikai berendezkedésük ellenére mindvégig a nyugat szövetségeseinek körébetartoztak, miközben a térség dinamikus demokráciáiból fakadóhaladó és ragyogó eszméket könyörtelenül eltiporták. A nyugat kettős mércéje az iszlám világának ébredési mozgalmával szemben beszédes példáját jelentia nyugati politika ellentmondásosságának.



Az ellentmondás másik arca Izrael állami szintű terrorizmusának a támogatásában érzékelhető. Palesztina elnyomott népe több mint hatvan éve a terrorizmus legrosszabb formáját kell, hogy megtapasztalja. Európa népe most néhány napra visszahúzódott otthonai védelmébe és kerüli azsúfolt helyszíneken, központokban való tartózkodást, a palesztin családok viszont évtizedek óta már az otthonaikban sincsenek biztonságban a cionista rezsim gyilkoló és romboló gépezetétől. Milyen olyan erőszak van ma, napjainkban, amely az atrocitások súlyosságának tekintetében összevethető lenne a cionista rezsimtelepépítéseivel? Ez a rezsim úgy rombolja le nap mint nap a palesztinok otthonait és pusztítja el kertjeiket és szántóföldjeiket, esélyt sem adva ingóságaik kimenekítésére, vagy a mezőgazdasági termények betakarítására, hogy soha nem érte komoly és hatékony bírálat nagy befolyású szövetségesei, vagy legalább a látszólag független nemzetközi szervezetek részéről. Mindez általában asszonyok és gyerekek rémült tekintete és könnyes szemei előtt történik, akik tanúi családtagjaik összeverésének és esetenként elhurcolásának a rettenetes kínzókamrákba. A mai világban vajon ismerünk olyan atrocitást, amely ilyen mértékű, ennyire kiterjedt és hosszan tartó lenne? Amikor közelről lelőnek egy hölgyet csak azért, mert tiltakozott egy, a fogáig felfegyverzett katonával szemben - ha ez nem terrorizmus, akkor micsoda? Ezt a barbarizmust, csak mert egy megszálló hatalom katonai hadereje által történik, már nem kell szélsőségességként megbélyegezni? Vagy lehet, hogy csupán azért, mert ezeket a képsorokat immár hatvan éve folyamatosan látjuk a televízió képernyőjén, ez már nem kell, hogy megmozgassa a lelkiismeretünket?



Az elmúlt években a haderők felvonulása az iszlám világában, amely önmagában is számtalan áldozattal járt,a nyugat gondolkodásának újabb ellentmondása. A megszállás célpontjaivá vált országok az emberi veszteségeken kívül elvesztették gazdasági és ipari infrastruktúrájukat is. A növekedés és fejlődés felé vett haladásuk leállt, vagy megrekedt, sok esetben több évtizednyit visszaesett. Mindezzel együtt arcátlanul az az elvárás velük szemben, hogy ne tekintsenek magukra elnyomottként. Hogyan lehet egy országot romba dönteni, városait, falvait porrá zúzni, és aztán azt mondani nekik, hogy kérem, ne tartsák magukat erőszak áldozatának! Ahelyett, hogy az értetlenséget, vagy e katasztrófák elfelejtését várnák el, nem lenne jobb egy becsületes bocsánatkérés? Az a szenvedés, amit az iszlám világaaz agresszorok kétszínűsége és képmutatása miatt megélt, semmivel sem kisebb az anyagi veszteségeknél.



Drága fiatalok!

Az a reményem, hogy ti a jelenben vagy a jövőben megváltoztatjátok ezt a szennyes mentalitást. Azt a mentalitást, mely mestere a távlati célok elrejtésének és az alattomos szándékok elkendőzésének. Nézetem szerint a biztonság és a békesség megteremtésének első lépését ennek az erőszakot szülő eszmeiségnek a helyreigazítása jelenti. Egészen addig, amíg a kettős mérce uralkodik a nyugat politikájában, és amíg a nagyhatalmú támogatók nézeteiben a terrorizmus jóra és rosszra bontódik, addig a napig, amíg a kormányok érdekei előnyt élveznek az emberi és erkölcsi értékekkel szemben, az erőszak gyökereit nem valahol másutt kell keresgélnünk.



Sajnálatos módon ezek a gyökerek a hosszú évek során lépésről lépésre mélyen átszőtték a nyugat kulturális politikáját, és egy puha és csendes inváziót vittek végbe. A világ számos országa büszkén tekint a saját hazai, nemzeti kultúrájára, a kultúrára, amely a növekedés és a születés időszakában az emberi közösséget évszázadokon keresztül megfelelő módon táplálta. Az iszlám világa sem volt kivétel ebben. A jelen korban azonban a nyugati világ fejlett eszközeit kihasználva azt erőlteti, hogy a világ kultúrája ugyanolyanná, vagy hozzá hasonlóvá váljon. Én a nyugati kultúra ráerőltetését más nemzetekre, az önálló kultúrák lealacsonyítását egy csendes és nagyon kártékony erőszakként ítélem meg. Az ősi kultúrák megalázása és a legtiszteletreméltóbb vonatkozásaival szembeni megvetés akkoresik meg, amikor a helyettesítő kultúra semmilyen szempontból sem rendelkezik a képességgel, hogy ezek helyére lépjen.Példaképpen, az „ellenségesség" és az „erkölcsi szabadosság"két eleme, amelyek sajnálatos módon a nyugati kultúra alap összetevőivé váltak, e kultúra elfogadottságát és helyzetét már a forrásánál lerombolják. A kérdés tehát az, amennyiben mi nem akarunk magunknak egy konfliktusokat gerjesztő, vulgáris és az értelemtől távol álló kultúrát, akkor mi bűnösök vagyunk? Nem tagadom a kulturális kötelékek jelentőségét és értékét. Mindig, amikor ezek a kötelékek természetes módon és a fogadó társadalom iránti tiszteletben alakulnak ki, növekedést, felemelkedést és bőséget ajándékoznak. És fordítva, az összeegyeztethetetlen, kényszerített kötelékek sikertelennek és károsnak bizonyultak. A legnagyobb sajnálatunkra azt kell mondanunk, hogy az olyan megátalkodott csoportosulások,mint a Daes, az importált kultúrákkal való ilyesféle sikertelen összekapcsolódások szülöttei. Ha a gond valóban a meggyőződésben lenne, akkor a gyarmatosítás előtti korszakban is látnunk kellett volna ilyen jelenségeket az iszlám világában. De mivel a történelem ennek az ellentétét igazolja, a félreérthetetlen történelmi dokumentumok világosan megmutatják, a gyarmatosítás és egy szélsőséges és megvetett eszme összeolvadása egy beduin törzs lelkében hogyan vetette el a radikalizmus magját ebben a térségben. Hogyan lenne másként lehetséges, hogy a világ egyik legerkölcsösebb és legemberibb vallásos iskolájából, mely alaptételének tartja, hogy egy ember életének elvétele egyenlő az egész emberiség meggyilkolásával, egy olyan szenny jöjjön elő, mint a Daes?



Másrészről meg kell kérdeznünk, miért van az, hogy akik Európában születtek és abban a környezetben történt a lelki és szellemi fejlődésük, egy ilyen csoport vonzásába kerülnek? Hihető az, hogy egy-két háborús övezetbe tett látogatás után egyesek hirtelen annyira szélsőségessé válnak, hogy honfitársaikra golyózáportzúdítanak? Biztosan nem feledhető annak hatása, amikor egy életen át egészségtelen kultúrát kell fogyasztani egy szennyezett és erőszakot gerjesztő környezetben. Társadalmi elemzést kell végezni ezen a területen, egy elemzést, amely a társadalom nyílt és rejtett szennyeződését feltárja. Lehet, az a mély gyűlölet, amely az ipari és gazdasági fellendülés alatt az egyenlőtlenségek és esetenként a törvényi és adminisztratív diszkrimináció hatására a nyugati társadalmak széles köreiben elültetődött, bosszúszomjas haragot teremtett, amely időről időre beteges módon felüti a fejét.



Bárhogyan is, ti vagytok azok, akiknek fel kell fejtenetek társadalmatok felszíni rétegeit, hogy megtaláljátok és kioldozzátok a kialakult csomókat és haragot. A szakadást nem elmélyíteni kell, hanem helyrehozni. A terrorizmussal való küzdelemben a legnagyobb hiba az elhamarkodott válasz, amely a meglévő repedéseket megnagyítja. Minden kapkodó, elsietett lépés, amely az Európában és Amerikában élő több millió fős tevékeny és felelősségteljes muzulmán közösséget elszigeteli, bennük félelmet és szorongást gerjeszt, és a korábbiakhoz képest még inkább megfosztja őket elemi jogaiktól és a társadalom színteréről eltávolítja őket, nem csak a gondokat nem oldja meg, hanem a távolságot is elmélyíti, és fokozza a zavar mértékét. A felszínes és reaktív intézkedések, különösen, ha törvényi erővel is rendelkeznek, azon túl, hogy a meglévő szembenállás fokozása révén szélessé tárják az utat a jövőbeli válságok számára, mást nem fognak eredményezni. A hozzánk eljutott hírek szerint egyes európai országokban olyan szabályokat léptettek életbe, amelyek a polgárokat muzulmánellenes kémekké teszik. Az ilyen magatartás kegyetlen, és mindnyájan tudjuk, hogy az kegyetlenségnekakarva-akaratlanul az a tulajdonsága, hogy a visszájárafordul. Ezen túl, a muzulmánokhoz nem méltó ez a méltatlan hozzáállás. A nyugati világ évszázadok óta jól ismeri a muzulmánokat. Azon a napon, amikor nyugatiak az iszlám földjén vendégeskedtek és szállásadóik gazdagsága megragadta a tekintetüket, vagy máskor, amikor a házigazdák voltak és hasznosították a muzulmánok munkásságát és gondolatait, általánosságban nem láthattak mást, mint jó szándékot és megértést.

Én tehát azt kérem tőletek, fiataloktól, hogy a helyes megismerés alapján és a dolgok mélyére látva, a borzalmas tapasztalatokból tanulva fektessétek le a helyes és tiszteletteljes közös cselekvés alapjait az iszlám világával. Ebben az esetben a nem túl távoli jövőben megláthatjuk, hogy az építmény, amit sokszoros szilárd alapokra helyeztetek, a megbízhatóság és a bizalom árnyékát veti építői feje fölé, a biztonság és a békés nyugalom melegét árasztja feléjük, és a szebb jövőbe vetett remény fénye sugározhat a világegyetemre.



Szejjed Ali Khamenei

2015. november 29